Jó, tudom, hogy le vagyok maradva. De akkor is megosztom az elmúlt napok pillanatait. Csak, mert voltak. És mert úgy érzem, érdemes. (Persze a hétvégéket megtartom magamnak 🙂 )
Szóval a pénteki nap pillanatának egy kis beszélgetést választottam az egyik ügyfelemmel, akit hetente látogatok.
A néni 94 éves. Nem mondanád meg róla, szerintem 70-nél egy perccel sem látszik többnek. Az jellemző a hollandokra, hogy nem szakadnak meg az élettől, így jócskán letagadhatnak az életkorukból egy bizonyos kor felett.
Ő az én “nagymamám”.
94 éves a néni, és az egyetlen baja, hogy a lábai már nem akarják rendesen vinni. Ezért járok hozzá. Már nem tud magáról teljes mértékben gondoskodni.
És ő ezért jár – nagy nehezen – egy rolátorral. Sétálni többnyire egy önkéntes vagy a fiai viszik az utcára egy tolókocsiban, mert csak így jut ki nagyobb távolságra az épületből, hetente két alkalommal.
Nála mindig rengeteg dolgom van, és ezért nagyon kevés lehetőségünk adódik csak úgy egy kicsit leülni és beszélgetni. Persze, amíg ott vagyok, munka közben beszélgetünk meg nevetgélünk jókat egymás ironikus megjegyzésein, de az más. Nem olyan, mint mikor le tudok ülni mellé egy kicsit és meghallgatom. Pedig azt nagyon szeretem. És ő is.
Most pénteken sikerült egy kis időt megspórolnom, hogy leülhessek mellé. Ez lett a napi pillanatom. Vele.
Szeretem, mikor elkezd mesélni történeteket, vagy csak, ahogy elmondja, hogy hogyan érzi magát, merre járt sétálni. Az én nagymamim tele van lelkesedéssel, egyszerűséggel és szeretettel. És ez minden szavából érződik. Ezért olyan jóleső érzés elüldögélni kicsit vele.
Nagyon könnyedén veszi a nehézségeket. Azt, hogy be van zárva a négy fal közé, és csak akkor jut ki legtöbbször, ha viszik. Azt, hogy most a vírus hiszti miatt nagyon kevés a látogatója, sokszor még a közös séta is elmarad. Azt, hogy egyre nehezebben tud járni és egyre inkább fáj a lába. Hogy a korral feledékennyé vált, és már az újságon kívül nem tud mást olvasni, mert elfelejti, amit olvasott vagy épp nem tudja fenntartani a figyelmét. Már nehéz számára a gondolkodás.
Mégis tele van életkedvvel. Persze tisztában van vele, milyen szerencsés, hogy ilyen sokáig élhet, és nem panaszkodik, amikor elmeséli, hogy épp hogy érzi magát. Csak tényként közli, hogy mi a helyzet.
Emelt fővel viseli a terheket. Olyan jó látni azt a megnyugvást, amivel elfogadja a helyzetét.
Ezért szeretek vele leülni kicsit beszélgetni. És mert minden alkalommal sokat nevetgélünk. Mint a gyerekek 🙂 . Örülök, hogy egy kis örömet csempészhetek a mindennapjaiba.
teirastreasures.wordpress.com 